Egy ízben, amikor még a katonaságnál voltam, és körülbelül három hónapon át betegeskedtem olyasvalamivel, amit mellhártyagyulladásnak lehetne nevezni, klinikai kezelésben, akkor éreztem a gyógyulás első jelét, mikor Blake egy teljesen ártatlannak látszó versét körülbelül egy napig az ingem zsebében hordtam, mint valamiféle borogatást.

Hagyd a világot szélként át- s átfújni
életed lazaszövésü gyolcsán:
mint egy száradni kiakasztott ing, lobogj, lebegj,
hálásan szélszagusodva, ellenállás nélkül
- hadd örüljön neked majd, ha ki fölvesz.

...bármit teszünk is egész életünk során, nem teszünk egyebet, mint hogy az egyik tenyérnyi megszentelt földről a másikra megyünk.

A vonal másik végén újra hallatszott a hang. – Emlékszem még egy esetre, amikor úgy körülbelül ötödször léptem fel „Az okos gyerek”-ben. Walt helyett ugrottam be, amikor gipszben volt – emlékszel, ugye, amikor Walt gipszben volt. Nohát, egy este valahogy megbokrosodtam. Seymour, éppen amikor már az ajtóban voltam Wakerrel, azt mondta, jó lenne, ha kipucolnám a cipőmet. Rettenetes dühbe jöttem. Azt feleltem Seymournak: miért, hiszen a stúdió közönsége úgyis mind csupa tökfej, a bemondó tökfej, a rendezők tökfejek, mi a fenének kellene kipucolnom a cipőmet, s különben is, úgy ülök majd, hogy nem is látják. Seymour azonban azt mondta, mégis ki kell pucolnom a cipőmet. Méghozzá, mondta, a Kövér Hölgy kedvéért. A fene tudta, miről beszél, de olyan igazi Seymour-arccal mondta, kipucoltam hát a cipőmet. Soha nem mondta meg később sem, ki is az a Kövér Hölgy, de én azért valahányszor csak adásra mentem, kipucoltam a cipőmet. Tudod, abban az évben volt ez, amikor együtt szerepeltünk, ha ugyan még emlékszel. Azt hiszem, csak nagyon ritkán mulasztottam el a cipőpucolást, így aztán nagyon világos elképzelésem alakult ki a Kövér Hölgyről. Ott ült kint a teraszon egész nap, legyek után csapkodott a légyfogóval, és bömböltette a rádiót reggeltől estig. Elképzeltem, milyen szörnyű lehetett a hőség, aztán valószínűleg rákja is volt, és mit tudom én. Tény az, hogy nagyon jól megértettem, a fenébe is, miért pucoltatja ki velem Seymour minden adás előtt a cipőmet. Mert csakugyan volt értelme.

Franny felállt. Most már levette a kezét az arcáról, és két kézzel szorította a kagylót. – Nekem is mondta ezt egyszer – szólt bele most már ő is a telefonba. – Nekem is mondta egyszer, hogy nevettessem meg a Kövér Hölgyet. – Egyik kezével elengedte a kagylót. Egy pillanatra a fejére tette a kezét, de aztán már megint a kagylót fogta vele. – Én nem a teraszon képzeltem el a Kövér Hölgyet, hanem – tudod – olyan vastag, visszeres zongoralába volt neki. És – az enyém – ott ült örökké valami rettenetes fonott székben. És neki is rákja volt, és ő is napestig bömböltette a rádiót. Az enyém is!

– Persze, persze. Persze. Na jól van. Hadd mondjak most még valamit, bébi... ott vagy még?

Franny, rettentő izgalomban, bólintott.

– Nekem tökéletesen mindegy, hol játszik egy színész. Nyári előadásokon, a rádióban, a televízióban, vagy akár egy ilyen átok Broadway-színházban, ahol aztán csakugyan a legelegánsabb, jóltápláltabb, napsütöttebb világ találkozik, mindegy. De elárulok egy rettentő nagy titkot... Figyelsz? A nézőtéren senki nincs, aki ne Seymour Kövér Hölgye lenne. Beleértve még a te Tupper professzorodat is, bébi. És tucatnyi hülye unokatestvérét. Hát nem érted? Nem volt tudomásod eddig erről a feneette nagy titokról? És nem tudod – most figyelj jól ide –, nem tudod, ki is tulajdonképpen ez a Kövér Hölgy? Ugyan már, bébi. Ugyan már. Maga Krisztus, bébi, maga Krisztus.

Franny, nyilvánvalóan örömében, nem tudott mást csinálni, mint hogy szorította a kagylót, nagyon erősen szorította, két kézzel.

Vagy fél percig nem volt egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem. Aztán: – Nem tudok mit mondani mást, bébi.

Frannynek a lélegzete majdnem elakadt, de azért csak szorította a kagylót. Miután a vonal szétkapcsolt, felhangzott, természetesen, a jól ismert búgás. Franny a legnagyobb gyönyörűséggel hallgatta, mintha ez a hang lenne az egyetlen elképzelhető kárpótlás azért a valaha minden dolgok legkezdetén megszakadt csendért. De úgy látszik, azt is jól tudta, mikor kell abbahagyni a fülelést: tudta, mintha övé lett volna egyszerre – sok vagy kevés – valamennyi bölcsesség a világon. S amikor lerakta a kagylót, azt is tudta, mi a következő teendő. Elrakta a dohányzóholmikat, felhajtotta az ágy barna gyapjútakaróját, amelyen eddig ült, kis mozdulattal lerúgta papucsát, és bebújt az ágyba. Mielőtt mély, álmatlan álomba merült volna, néhány percig csak feküdt szép nyugodtan, és felmosolygott a mennyezetre.

azután esett az eső

lefutott az udvarra

ázott

szaglászott

koranyári esőillat

ledobta a cipőjét, csukottszemmel ácsorgott

fejét az esőnek fordította.

sose lehet tudni, hova esik a következő csepp

szemére

nyakára

hajára

addig állt

amíg az arcát egyenletes vízréteg borította

arra gondolt ilyen szerelemre vágyik,

ami ilyen könnyű és illatos.

ázott aszfalt és föld és fű illatú szerelemre

Mert hiszen az ember átlát a falon, 
de nem lát keresztül a fal hiányán.

Találhatsz talajt, levegőt, csendet, hangot, mindig: amikor csak szükséged van rá. 

Csak kerete vagy magadnak.

Ha menni kell oly jó volna még maradni
elüldögélni még egy kicsikét
beszélgetni hallgatni erről arról
a döntő pillanatot halogatni
mely eldöntetett volt már hamarább
de most mégis oly jó volna még maradni
hogy együtt legyen még a volt a van
hogy múljon is maradjon is ami
lesz minden legyen minden múlhatatlan
és tartson tovább még a lehetetlen
az üldögélés és ami lehetne.