puha

A vonal másik végén újra hallatszott a hang. – Emlékszem még egy esetre, amikor úgy körülbelül ötödször léptem fel „Az okos gyerek”-ben. Walt helyett ugrottam be, amikor gipszben volt – emlékszel, ugye, amikor Walt gipszben volt. Nohát, egy este valahogy megbokrosodtam. Seymour, éppen amikor már az ajtóban voltam Wakerrel, azt mondta, jó lenne, ha kipucolnám a cipőmet. Rettenetes dühbe jöttem. Azt feleltem Seymournak: miért, hiszen a stúdió közönsége úgyis mind csupa tökfej, a bemondó tökfej, a rendezők tökfejek, mi a fenének kellene kipucolnom a cipőmet, s különben is, úgy ülök majd, hogy nem is látják. Seymour azonban azt mondta, mégis ki kell pucolnom a cipőmet. Méghozzá, mondta, a Kövér Hölgy kedvéért. A fene tudta, miről beszél, de olyan igazi Seymour-arccal mondta, kipucoltam hát a cipőmet. Soha nem mondta meg később sem, ki is az a Kövér Hölgy, de én azért valahányszor csak adásra mentem, kipucoltam a cipőmet. Tudod, abban az évben volt ez, amikor együtt szerepeltünk, ha ugyan még emlékszel. Azt hiszem, csak nagyon ritkán mulasztottam el a cipőpucolást, így aztán nagyon világos elképzelésem alakult ki a Kövér Hölgyről. Ott ült kint a teraszon egész nap, legyek után csapkodott a légyfogóval, és bömböltette a rádiót reggeltől estig. Elképzeltem, milyen szörnyű lehetett a hőség, aztán valószínűleg rákja is volt, és mit tudom én. Tény az, hogy nagyon jól megértettem, a fenébe is, miért pucoltatja ki velem Seymour minden adás előtt a cipőmet. Mert csakugyan volt értelme.

Franny felállt. Most már levette a kezét az arcáról, és két kézzel szorította a kagylót. – Nekem is mondta ezt egyszer – szólt bele most már ő is a telefonba. – Nekem is mondta egyszer, hogy nevettessem meg a Kövér Hölgyet. – Egyik kezével elengedte a kagylót. Egy pillanatra a fejére tette a kezét, de aztán már megint a kagylót fogta vele. – Én nem a teraszon képzeltem el a Kövér Hölgyet, hanem – tudod – olyan vastag, visszeres zongoralába volt neki. És – az enyém – ott ült örökké valami rettenetes fonott székben. És neki is rákja volt, és ő is napestig bömböltette a rádiót. Az enyém is!

– Persze, persze. Persze. Na jól van. Hadd mondjak most még valamit, bébi... ott vagy még?

Franny, rettentő izgalomban, bólintott.

– Nekem tökéletesen mindegy, hol játszik egy színész. Nyári előadásokon, a rádióban, a televízióban, vagy akár egy ilyen átok Broadway-színházban, ahol aztán csakugyan a legelegánsabb, jóltápláltabb, napsütöttebb világ találkozik, mindegy. De elárulok egy rettentő nagy titkot... Figyelsz? A nézőtéren senki nincs, aki ne Seymour Kövér Hölgye lenne. Beleértve még a te Tupper professzorodat is, bébi. És tucatnyi hülye unokatestvérét. Hát nem érted? Nem volt tudomásod eddig erről a feneette nagy titokról? És nem tudod – most figyelj jól ide –, nem tudod, ki is tulajdonképpen ez a Kövér Hölgy? Ugyan már, bébi. Ugyan már. Maga Krisztus, bébi, maga Krisztus.

Franny, nyilvánvalóan örömében, nem tudott mást csinálni, mint hogy szorította a kagylót, nagyon erősen szorította, két kézzel.

Vagy fél percig nem volt egyetlen szó, egyetlen pisszenés sem. Aztán: – Nem tudok mit mondani mást, bébi.

Frannynek a lélegzete majdnem elakadt, de azért csak szorította a kagylót. Miután a vonal szétkapcsolt, felhangzott, természetesen, a jól ismert búgás. Franny a legnagyobb gyönyörűséggel hallgatta, mintha ez a hang lenne az egyetlen elképzelhető kárpótlás azért a valaha minden dolgok legkezdetén megszakadt csendért. De úgy látszik, azt is jól tudta, mikor kell abbahagyni a fülelést: tudta, mintha övé lett volna egyszerre – sok vagy kevés – valamennyi bölcsesség a világon. S amikor lerakta a kagylót, azt is tudta, mi a következő teendő. Elrakta a dohányzóholmikat, felhajtotta az ágy barna gyapjútakaróját, amelyen eddig ült, kis mozdulattal lerúgta papucsát, és bebújt az ágyba. Mielőtt mély, álmatlan álomba merült volna, néhány percig csak feküdt szép nyugodtan, és felmosolygott a mennyezetre.